„Kihallgatás“: jog, igazság, erkölcs a XIX. század utolsó évtizedeiben Magyarországon

Kihallgatás, 1890, Baditz Ottó festménye (Magyar Nemzeti Galéria)

A festmény 1890-ben készült el. Címe: Kihallgatás (Bíró előtt). A festmény elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat téli kiállítási díját. Ez igencsak jelentős díj volt: a zsűrit a művészek választották meg, és több mint kétszáz mű közül díjazták a képet. A kitüntetett festményt az állam vette meg, és ma is a budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona.

A kép első különlegessége, hogy a festője: jogász. Baditz Ottó (1849-1936) ugyanis jogi diplomát szerzett Pozsonyban (ma Szlovákia). Hivatásává azonban a festészet vált: a bécsi és müncheni képzőművészeti akadémiákon tanult. Korának elismert, sokat díjazott, neves festője lett. Több festményén megjelennek jogi témák (például ilyen a Női börtön).

A díjazásról tudósító újságok nem fejtették meg pontosan a kép üzenetét. Olyasmiket írtak, hogy egy szép fiatal leány áll zavartan a bíró előtt, a bíróság egyszerű helyiségében, amelynek komor jelentőségét a középen elhelyezett feszület adja meg. A festmény pontos mondandóját nem ismerő újságírók azonban azt is rögzítették, hogy a lány megilletődése, a zavara, ugyanakkor a bája mesteri módon van visszaadva. Az újságírók azt feltételezték, hogy talán tanúként van a lány jelen a tárgyalóteremben.

A festményen valóban egy nagyon szép fiatal lány áll a bíróság előtt. Az idős, sokat tapasztalt bíró arcát nem is látjuk, a festő hátulról festette meg. Kissé meggörnyedt alak, tartása azt sugallja, hogy nagy szakmai tapasztalattal, életismerettel rendelkezik. A falon Ferencz József osztrák császár és magyar király portréja a hatalom szimbólumaként van jelen. A jegyző a nézővel szemben ül, neki az arca is látszik, fiatal, szigorú, sötét kontúrját és komorságát az ablakon beszűrődő ellenfény hangsúlyozza. Az asztalon, a széken ügyiratok rendezetlen sokasága.

A kép második különlegessége, hogy valójában egy másik művészeti alkotást, egy 1882-ben megjelent novellát dolgoz fel, amelyet nyilván egy író, de nem akármilyen: jogász író írt. A kérdéses novella Mikszáth Kálmán (1847-1910) „Jó palócok“ ciklusából való. A palócok sajátos szokásokkal rendelkező, talán a székelyekhez hasonlítható, vitatott eredetű magyar népcsoport. A palócok közé tartozott Mikszáth is, a festmény alapjául szolgáló novella írója.

A novellában Bede Annát orgazdaság miatt félévi börtönbüntetésre ítélték. Megjelenik a végzéssel a szép leány, hogy elkezdje a börtönbüntetést. A bíróságon kiderül, hogy a szép leány nem Anna, hanem Erzsi, Anna húga. Anna valójában meghalt. És Anna lelki üdvéért aggódva édesanyja és húga elhatározták, hogy átvállalják az Annára kirótt szankciókat: Erzsi a féléves börtönbüntetést, édesanyja az okozott kár megtérítését. A bíró érvelhetne, hogy a büntetőjogi szankció személyes jellegű, de nem ezt teszi: Erzsit megsajnálva a feloldozás egyetlen emberileg követhető útját választja. Azt közli Erzsivel, hogy azért nem kell a börtönbüntetést letöltenie, mert nővére valójában ártatlan volt. A felmentés tehát nem a halottnak, hanem az élőnek szól.

Az időszak a modern igazságszolgáltatás bevezetésének a kora. A kép megfestésekor már két évtizede hatályos a modern igazságszolgáltatási modellt megalapozó, a szovjet típusú diktatúra intermezzóját leszámítva máig meghatározó alapelveket rögzítő jogszabály, az 1869. évi IV. törvénycikk, amely Magyarországon a végrehajtó és a bírói hatalmat egymástól elválasztotta. A festmény és a novella még a XIX. század végén is egymás mellett élő két világ párhuzamosságát idézi meg: egyfelől már működik a modern igazságszolgáltatás, másfelől azonban a paraszti életszemlélet, a régi szokások és világkép egyidejűleg mozgatják az emberi társadalmat. A hatalomhoz, a joghoz, a törvényhez, az erkölcshöz, a valláshoz való viszony bonyolult rendszere rajzolódik ki a festmény hátterében.

(Konferencia absztrakt, 2022, Jog és művészet konferencia)

Két veszteség…

Két jóbarátot is elveszítettünk a napokban…

Dr. Nánási László volt ügyészt, jogtörténészt, az Erdély jogtörténete című kötetünk társszerzőjét, a büntetőjog-történet meghatározó jelentőségű tudósát…

Bogdán László sepsiszentgyörgyi írót, költőt, egykoron édesapám bajtársát, akitől még sok-sok történetet vártam, és aki a következő sorokat is írta:

Metaforái vakító fényénél látom a szögesdrótokat.
Verebek hintáznak rajtuk. A legfőbb érték az ember –
olvasható a felirat a Gulág szigetcsoport lágereinek
kapui felett. A munka szabaddá tesz – rémlik fel
egy másik tábla és őrjöngök, whiskys poharammal
a kezemben, ingerel a történelem cinizmusa.
Hogyan lehet, ép elmével túlélni a zsarnokságot?
Barátaink halálát? A halál kerengését, testmelegét?
Mégiscsak el kell utaznom Pétervárra,
megnézni a bronzlovast, a rakpartot, a Névát,
az Admiralitás tűhegyes, égbe fúródó tornyát,
a Ladoga tavat, a Mars mezőt, a Nyári kert szobrait.
Az Anyicskov híd lovakat megfékező szoboralakjait…
Télen kellene odautaznom, hogy elmehessünk a szigetekre szánon.

Isten nyugtassa őket!